Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Leánykérés 2007. május 28.

Kép A leánykérés célja a lányos család és a lány házasságra való hajlandóságának felderítése volt. Mindig a lányos háznál történt, ahová ünnepélyesen elvonult egy vagy több felkért személy a házasulandó legény, illetve annak szülei képviseletében: kérő, rokonok esetleg együtt is mehettek a szülőkkel, a legénnyel. A leánykérés időpontjául legtöbb helyütt az esti órákat említik, olykor a kora reggelt, amikor biztos, hogy otthon vannak, s amikor kevésbé látták meg, akikre nem tartozott. A leánykérés történhetett első lépésként is, minden korábbi kapcsolat, előkészítés nélkül. (Gömör, 1827-ből.) A leírás, amit a párválasztás tárgyalásánál idéztünk, az egyik klasszikus példánk a két fiatal személyének, akaratának mellőzésével történt leánykérésre.

Még az előkészítetlen leánykérésnél is adódott valamiféle csekély előzetes információ. Megvolt a leánykérés szokásos ideje: „Susogó hetekben (sz. András hava)” (november) alakultak a házassági tervek a farsangi lakodalomhoz. Ilyenkor előre jelezték szándékukat: „A drávamelléki földmivelő társa ajtaját egyébkor soha, csak lánykérés alkalmával kopogtatja meg, az így megkopogtatott ajtó tulajdonosa tehát rögtön tudja: hányadán a dolog, s ha a hajadon szinte a szobában van, rokka mellé ülve várja a belépőt.” A lánykérés szintén bibliai hivatkozással történt, s mikor a kérő a példát a jelen helyzetre alkalmazta, „A leányt a női szemérem már ekkorra kiűzte a konyhaajtóig – hallgatózni” (Molnár,1855). Érthető, ha ilyen körülmények közt gyakran nem kaphattak a leánykérők azonnali, határozott választ, illetőleg jó szót, ami az igenlő választ jelentette. Gondolkodási időt gyakran kértek, amire újabb és újabb határidőket szabtak, akár 4–5-öt is. Ez azzal a kockázattal is járhatott, hogy az új határidőre már nem jelentkezett a legény és kísérete, s ez nem volt dicsőség a lány számára. A válaszadás egyik módja volt a legény otthagyott szűrének kiakasztása vagy benntartása (Réső Ensel 1867).

A leánykérés egész egyszerűen is végbemehetett. Ilyenkor asszony: a legény anyja volt a kérő. Szertartásos szövegek nélkül, lényegretörően tárgyalt. Megkérdezte a szülőket „a felől, ha el van készülve Leányok a Férjhez menetelre? A Leányról is világossan ki tudakozza, van e hajlandósága az ő fiához – szeretne e’ hozzá’ menni –? Ha a’ Leány’ Szüléi így felelnek »ha az Isten meghozza Leányuk szerentséjét, a’ Leány pedig így; ha az Isten ugyhagyta hozzá fogok menni«, ekkor megvan a jó szó adás. Most bizvástabb ezt tudakozza »hogy eljöhetnek e hát szokás szerént foglalni, ez vagy amaz napon – itt kinevez valamely napot«. Ha erre így felelnek: jó szívvel el láttyuk, akkor meg van az ugy mondott jó akarat is, mellyel örömmel tér haza…” (Hoffmann,1954). Anyák jártak lánykérőbe a legtöbb palóc faluban is.

A leánykérés akkor kezdett formasággá válni, amikor az udvarlás folyamán az egymással találkozó fiatalok átlátták egymás szándékát, s legalább sejtették a szülőkét, illetve kevésbé álltak annak befolyása alatt. Ilyen körülmények között kezdett a leánykérés ünnepséggé válni, amelynek folyamán csak eleget kellett tenni bizonyos követelményeknek, de amelynek kedvező kimenetele nemigen volt kétséges. Aki nem volt biztos a dolgában, el se ment leánykérőbe. Az előkészített leánykérésre jellemző volt, hogy azon a legény mindig részt vett, sőt voltak esetek, amikor egymaga ment el. Ez azonban soha, sehol nem volt általános. A szertartásos leánykérésnek fontos szereplője volt a kérő, aki gyakran a násznagy szerepét viselte házasságkötéskor, s nagybátyja, keresztapja volt a házasulandó legénynek. Leggyakoribb azonban az olyan leánykérés lett, amelyben nagy kudarcra nem kellett számítani, valami tétje azonban mégis volt, a szertartásosságnak pedig szintén eleget tettek. A bukovinai székelyeknél a századfordulón a 6–10 kísérővel menő házasulandó legény be se ment a házba, amíg keresztapja el nem mondta a kérő bibiliai mondókát, s arra választ nem kapott. Ha „szalma” volt, akkor a legény be se ment, így megkímélődött a nyílt visszautasítástól (Györgyi 1962.).

A leánykérés alkalmával a már leírtakon kívül további lépéseket is tehettek, főleg anyagi természetűeket, amelyek rendezése valójában az eljegyzés feladata lett volna. Így tehát a leánykérés és eljegyzés között a határ nem éles. A bukovinai székelyeknél például nem is volt igazi eljegyzés – a lakodalom napján vagy előnapján tartottak mátkásodást –, s leánykéréskor tárgyalták meg a lány kiházasítását.

Leánykéréskor az étkezésnek rögtönzött jellege volt, az esetleges kínálás hideg ételekkel, szeszes itallal történt (a kérők is hozhattak pl. pálinkát). A válaszadást bízhatták ételre: „A’ Leánykérőket csak röviden szokták megvendégelni. Egy kis sajt, sonka, túró pogátsa, egy két pohár bor sat. A Turó igen rossz jövendő mondónak tartatik” (Mészöly 1917.). Amennyiben leánykéréskor megadták a választ, s az igenlő volt, kitűzték az eljegyzést.

A leánykérésben az utóbbi másfél évszázadban végbement legfontosabb változások: a korábban teljesen nyitott kimenetelű leánykérésből valószínűen jó, illetve biztos kimenetelű kérés vált. Míg korai adataink között előfordul, hogy a leány nem is nyilvánított akaratot, vagy ha igen, az erősen befolyásolt volt, már a múlt század folyamán általánossá vált a leány akaratnyilvánítása is leánykéréskor, ami fokozatosan mind jobban megfelelt a lány tényleges akaratának.

Kép
Martin Koch: Leánykérés (1949)

Még alszanak a földben azok a
virágok, amiket majd mi szedünk,
és egy reggel örömmel ébrednek,
mert napmeleg szellő hívogatja őket:
játszani s nevetni akar velük.
Mikor az aranyfényű szerelem
napja, kedvesem, felvirrad nekünk,
s végre teljes pompájában virul
az a paradicsom, amit akkor

mi ketten magunknak meglelünk.

Így kérlek én feleségül téged,
hogy szerelemben gazdag éveket éljünk.
A szerelem múlandó, jaj; de ha
szeretsz, mi igazi boldogságot nyerünk.

Még alszanak szívünkben azok a
gyermekek, kiknek mi adunk éltet,
de álmukban már most mosolyognak,
s az eljövő tavaszra vágyakoznak,
mikor a szerelem nekik ébred.
S ezért kíváncsiság s izgalom
lakik szívünkben és ölünkben,
s midőn várunk, örömtől ujjongó
szép szerelmi találkozásokról álmodozgatunk mi mind a ketten.

Így kérlek én feleségül téged,
hogy szerelemben gazdag éveket éljünk.
A szerelem múlandó, jaj; de ha
szeretsz, mi igazi boldogságot nyerünk.

Most még alszanak mellkasunkban a
dalok, miket majd dúdolni fogunk,
altatóként kis gyermekeinknek,
hogy álmukban is bennük zengjenek,
simogatón, mint a mi mosolyunk.
És te, szerelmem, ráismersz egyszer
a szólamra e melódiában,
mikor - kis gyermekeink már nagyra
nőve saját szerelmüket dalba
öntve - visszaköszön ez a dallam.

Így kérlek én feleségül téged,
hogy szerelemben gazdag éveket éljünk.
A szerelem múlandó, jaj; de ha
szeretsz, mi igazi boldogságot nyerünk.

Szenek Mónika Judit – Dr. Mátyás István